HARMADIK FEJEZET

Boldogok, háromszorosan boldogok voltak annak az esztendőnek a napjai. A barátság, kéz a kézben a csodálattal, a gyengédséggel és a tisztelettel az öröm lugasát építette fel szívemben, amely annak előtte durva volt, akár Amerikában a járatlan vadon, a hajléktalan szél vagy a tenger, amelyen nem nő fű. A kielégíthetetlen tudásvágy és az Adrian iránti határtalan rajongás együtt kötötték le szívemet és elmémet egyaránt, s ez boldoggá tett. Boldogságom oly igaz és felhőtlen volt, amilyen a fiatalok túlcsorduló és beszédes öröme. Csónakunkban, szülővidékem taván, a patakok és a partjaikon sorakozó, halovány nyárfák mellett – völgyben és hegyen, pásztorbotomat elhajítva, hiszen az ostoba birkáknál nemesebb nyájjal akadt tennivalóm, akár az újszülött eszmék nyájával is, olvastam, vagy hallgattam Adriant, és okfejtései, akár a szerelméről esett szó, akár elméleteiről az ember jobbá tétele érdekében, egyaránt elbűvöltek. Néha visszatért vad természetem, rajongásom a veszélyért, szembeszegülésem a hatalommal, de csak Adrian távollétében, drága szemének szelíd tekintete előtt engedelmes és jó voltam, akár az anyja szavára figyelmező ötéves kisfiú.

Miután vagy egy évet Ullswaterban töltött, Adrian ellátogatott Londonba, és a javunkat szolgáló tervekkel tért vissza. El kell kezdened az életet, mondta, tizenhét éves vagy, s a hosszadalmas késlekedés a szükséges inaskodást kényelmetlenebbé tenné. Előre látta, hogy az élete egyetlen küzdelem lesz, és nekem részt kell vennem munkálkodásában. Hogy minél jobban felkészülhessek erre a feladatra, most el kell válnunk. Látta, hogy nevem jó útlevél az előléptetéshez, és megszerezte számomra a követ magántitkárának állását Bécsben, ahol a legkedvezőbb körülmények között kezdhetem pályafutásomat. Két év múlva aztán visszatérhetek hazámba ismert névvel és már megalapozott reputációval.

És Perdita? − Perdita Evadne tanítványa, barátnője és húga lesz. Szokásos figyelmességével Adrian biztosította Perdita függetlenségét ebben a helyzetben. Hogyan utasítsuk vissza ennek a nagylelkű barátnak az ajánlatait? Nem akartam őket visszautasítani, de lelkem mélyén megesküdtem, hogy életemet, tudásomat és erőmet – amelyeket egytől egyig, már amennyiben érnek valamit, tőle kaptam –, minden képességemet és reménységemet egyedül neki fogom szentelni.

Így ígértem magamnak, amint állomáshelyem felé utaztam, felébresztett és heves várakozásokkal: vártam mindazt, amit az ember hatalomból és élvezetekből megígér magának kamaszkorában, hogy majd felnőttként eléri. Úgy gondoltam, elérkezett annak az ideje, hogy gyerekes foglalatosságaimat félretéve, belépjek az életbe. Még az Elíziumi Mezőkön is, Vergilius leírja, a lelkek alig várják, hogy ihassanak a hullámból, amely visszaküldheti őket a földi bajok közé [xv]. Az ifjak ritkán élnek Elíziumban, mert a lehetőségeiket meghaladó vágyaik miatt oly szegények, mint a nincstelen adósok. A legbölcsebb filozófusok szólnak hozzánk a világ veszélyeiről, az emberi ármánykodásról és önnön szívünk árulásairól: mégsem csekélyebb merészséggel bocsátja vízre törékeny bárkáját mindünk a kikötőből, bont vitorlát, és evez megfeszítve, hogy elérje az élet tengerének sokféle hullámait. Ifjúságuk virágában hányan kötnek ki hajójukkal az „aranyhomokon”, és gyűjtik össze a szanaszét heverő, tarka kagylókat? Ám, amikor a nap nyugodni készül, repedt deszkákkal és hasadt vitorlával mindenki a part felé tart, és vagy hajótörést szenved, mielőtt elérné, vagy talál valami hullámverte kikötőt, elhagyott partot, ahová kivonszolhatja magát, hogy meggyászolatlanul ott pusztuljon.

Elég volt a filozófiából! − Előttem az élet, és én sietek birtokba venni. Remény, dicsőség, szerelem és szeplőtlen becsvágy az útmutatóim, és lelkem nem ismer félelmet. Ami volt, lett légyen bármily édes, elmúlt; csak az enyém, ami jön. Félek tán, mert ver a szívem, nagyra törő céljaimtól kering a vérem; szemem átlát az idő felhős éjén, és mélyének sötét ölén látja beérni lelkem minden vágyát?

Most álljunk meg! − Utazásom alatt álmodozhatok, és lendületes szárnyakkal felérhetek az élet magas épületének csúcsára. Most, hogy a talapzatához érkeztem, összecsukom szárnyamat, előttem az impozáns lépcső, fokról fokra kell felmennem a csodás templomba…

Szólj! − Mely ajtó nyílt ki? [xvi]

Íme, lássatok új minőségemben: diplomata vagyok, egy vidám város élvhajhász társaságának egyik tagja; ígéretes ifjú; a követ kedvence. A cumberlandi pásztornak minden oly különös és csodálatra méltó volt. Elfulladt ámulattal léptem színre a vidám komédiában, melynek szereplői

…a mezők liliomai,

nem szőnek, és nem fonnak ők… [xvii]

Korán, túlságosan korán léptem be a szédítő körforgásba, feledve tanulmányokkal töltött óráimat és Adrian társaságát. Az együttérzés szenvedélyes vágya és az óhajtott tárgy megszerzésére irányuló heves törekvés jellemzett még mindig. A szépség látványa bűvöletbe ejtett, és egy férfi vagy egy nő vonzó modora teljes mértékben elnyerte bizalmamat. Elragadtatásnak neveztem, amikor a szívem dobogni kezdett egy mosolytól, és úgy éreztem, testemben pezseg az élet vére, amikor közeledtem a bálványhoz, akit egy ideig imádtam. Az állati hangulatok puszta áramlását paradicsomnak véltem, és amikor körülfogott az éj, csak ennek a kábító érzékcsalódásnak az ismétlődésére vágytam. Felékesített termek vakító fényei, pompás ruhákba öltöztetett bájos alakok, a tánc mozdulatai, a míves muzsika zsongító hangjai egyetlen élvezetes álomba ringatták érzékeimet.

És a maga nemében nem boldogság-e ez? A moralistákhoz és a bölcsekhez fordulok. Azt kérdem, vajon kimért merengéseik nyugalmában, az óráikat kitöltő elmélyült meditációk során érzik-e a gyönyör iskolájában újonc ifjonti eksztázisát? Felérnek-e mennyeket kutató szemük higgadt sugarai a másokéval vegyülő szenvedély azokat elvakító felvillanásaival, belemeríti-e a hideg filozófia hatása lelküket olyan örömbe, mint a sok bohóság,

mit bemutatnak ügyes kézzel lakomákon az ifjak? [xviii]

De valójában sem a remete magányos meditációja, sem a mulatozó lármás elragadtatása nem képes kielégíteni az ember szívét. Az egyiknek nyugtalan töprengés az eredménye, a másiknak csömör. Az elme ellankad a gondolat súlya alatt, és lehorgad azoknak a szívtelen érintkezésébe, akiknek egyetlen célja a szórakozás. Üres kedvességüknek nincs gyümölcse, és éles kövek bújnak meg a sekély vizek mosolygó fodrai alatt.

Így éreztem, amikor a csalódás, a fáradtság és a magány visszaűztek szívemhez, hogy onnan gyűjtsem ki az örömöt, amelytől megfosztatott. Csüggedő szellemem valamit kért, ami az érzelmekhez szól, és nem találván azt, lehorgadt. Így, ellentétben a gondtalan derűvel, amelyet a kezdetekor megtapasztaltam, bécsi életemről a melankólia a benyomásom. Goethe azt mondta, hogy az ember ifjan nem lehet boldog szerelem nélkül [xix]. Nem szerettem; ám emésztett a nyughatatlan vágy, hogy valami legyek másoknak. Hálátlanság és hideg kacérság áldozata lettem – aztán elkeseredtem, és azt hittem, elégedetlenségem jogot ad ahhoz, hogy gyűlöljem a világot. Visszavonultam a magányba, visszatértem könyveimhez, és a vágy, hogy Adrian társaságát élvezhessem, égető szomjúsággá változott.

A majdnem az irigység mérgező tulajdonságait mutató, túlzott féltékenység csak tovább ösztönözte ezeket az érzéseket. Ebben az időszakban egy honfitársam neve és tettei késztették csodálatra a világot. Tetteinek következményei és jövendőbeli cselekedeteinek jóslata a társalgás soha nem múló témái voltak. Nem a magam nevében haragudtam erre a bálványra, de úgy éreztem, a neki szóló dicséretek valójában az Adrian babérkoszorújából kitépett levelek. Ám mesélnem kell egy kicsit a hírnévnek erről a kegyeltjéről – a csodaszerető világnak erről a kedvencéről.

Lord Raymond egy nemesi, ám elszegényedett család utolsó sarja volt. Kora ifjúságától önelégülten kérkedett származásával, és keservesen panaszkodott a vagyon hiányára. Legelső óhaja a meggazdagodás volt s az ehhez vezető eszközöknek másodlagos jelentőséget tulajdonított. Dölyfösen, ám a tisztelet minden megnyilvánulásáért reszketőn, becsvágyón, ám becsvágyát nem mutatva, tiszteletet kivívni akarón, ám a gyönyörök tisztelőjeként lépett az életbe. A küszöbön valamiféle sérelem érte, valós vagy képzelt, holmi rideg visszautasítás, ahol a legkevésbé várta, bizonyos csalódás, amelyet büszkesége nehezen viselt el. Oly sérelem súlya alatt vonaglott, amelyet nem tudott megbosszulni, és elhagyta Angliát azzal az esküvel, hogy addig nem tér vissza, míg el nem jő az idő, amikor az ország érezheti az ő hatalmát, akit most megvet.

Kalandor lett a görög háborúkban. Féktelen merészsége és átfogó zsenialitása észrevétették. Ennek a felemelkedő népnek szeretett hőse lett. Egyedül külföldi születése – és nem volt hajlandó eldobni minden kapcsolatát szülőhazájával – akadályozta meg abban, hogy az állam első tisztségének viselője legyen. De bár másoknak lehetett magas rangja és méltósága, Lord Raymond felettük állt és rajtuk is túltett. Ő vezette győzelemre a görög seregeket, diadalaik mind az övéi voltak. Amikor megjelent, egész városok teljes népessége özönlött a látására, új szövegeket írtak népdalaikhoz, s ezek témája a Lord dicsősége, vitézsége és nagylelkűsége volt.

A görögök és a törökök fegyverszünetet kötöttek. Ugyanakkor Lord Raymond, váratlan véletlen folytán, hatalmas vagyon birtokosa lett Angliában, ahová visszatért, dicsőséggel koronázva, hogy elnyerje mindazt a tiszteletet és megkülönböztetést, amelyet korábban megtagadtak tőle. Büszke szíve lázadt a változás ellen. Miben volt más a megvetett Raymond? Ha a vagyon formájában birtokába jutott hatalom okozta ezt a változást, akkor a hatalmat vasigaként kell éreznie egykori megszégyenítőinek. A hatalom volt ezért minden törekvésének célja, a nagyobb rangra emelkedés a céltábla, amelyet célba vett. Nyílt terveiben és titkos intrikáiban a cél ugyanaz volt – megszerezni az első helyet saját országában.

Ez a beszámoló kíváncsisággal töltött el. Az események, amelyek Angliába való visszatérését követték, élénkebb érzéseket keltettek bennem. Egyéb előnyei mellett Lord Raymond fölöttébb jóképű volt, mindenki csodálta, a nők bálványozták. Udvarias volt, mézes beszédű – és járatos az izgató művészetekben. Ugyan mit nem tud ilyen ember elérni a mozgalmas angol világban? Változás változást követett; nem jutott el hozzám az egész történet, mert Adrian nem írt, Perdita pedig tömör leveleket fogalmazott. Híre terjedt, hogy Adrian – hogyan is írjam le a végzetes szót – megbolondult: hogy Lord Raymond a volt királyné kegyence, lányának jövendőbelije. Nem, ennél is több, hogy ez a feltörekvő nemes újraélesztette a Windsor-ház igényét a koronára, és amennyiben Adrian betegsége gyógyíthatatlan, Lord Raymond pedig nőül veszi a húgát, a nagyravágyó férfiú homlokára felkerülhet a királyi felség mágikus koronája.

Ezt a hírt harsogta számos hang, ez a hír tette tartózkodásomat Bécsben, távol ifjúságom barátjától, elviselhetetlenné. Most teljesítenem kell eskümet, mellé kell állnom, szövetségesének kell lennem a halálig. Ég veled, nagyvilági gyönyörök, politikai intrika, szenvedély és dőreség labirintusa! Üdvöz légy, Anglia! Szülőhazám, fogadd be gyermeked! Te vagy minden reménységem színtere, a nagy színház, ahol lezajlik az egyetlen dráma, amely képes engem, szívestől-lelkestől, magával sodorni előrehaladtában. Ellenállhatatlan hang, mindenható erő húzott oda. Kétévi távollét után úgy kötöttem ki partján, hogy nem mertem kérdezősködni, féltem minden megjegyzéstől. Először a húgomat látogatom meg, aki egy kis házikóban, Adrian ajándékának egyik részében lakik a windsori erdő szélén. Tőle fogom megtudni az igazat oltalmazónkról; meg kell tudnom, miért húzódott vissza Perdita Evadne hercegnő oltalmából, és tőle tájékozódom majd arról a befolyásról, amelyet a mindenki fölébe tornyosuló Raymond gyakorol barátom sorsára.

Sosem jártam még Windsor környékén; a táj termékenysége és szépsége most ámulatba ejtett, ami egyre nőtt, ahogy közeledtem az öregerdőhöz. Egykor évszázadokon át itt nőtt, virult és elpusztult fenséges tölgyek romjai jelölték, meddig tartott régen az erdő, ugyanakkor a törött kerítés és az elvadult aljnövényzet mutatta, hogy ezt a részt mostanában elhanyagolják a fiatalabb ültetvények kedvéért, amelyek a tizenkilencedik század elején születtek, és most felnőtt koruk virágjában álltak. Perdita szerény laka a legősibb rész peremén állt; előtte húzódott a Bishopgate Heath, amely kelet felé véget nem érőnek látszott, nyugatra pedig a Chapel Wood és Virginia Water ligete határolták. Hátul az erdő tiszteletre méltó vénei vetettek árnyékot a házikóra; alattuk őzek legelésztek, zömük odvas és korhadt volt, mégis fantasztikus csoportokat alkottak, ellentétben a fiatalabb fák szabályos szépségével. Ezek, későbbi kor ivadékai, egyenesen álltak, késznek látszottak félelem nélkül haladni az eljövendő idők felé, amíg azok a megkopott, elfonnyadt és elpusztult fattyúhajtások összekapaszkodtak, gyenge ágaik sóhajtoztak, amint lökdöste őket a szél – viharvert legénység.

Könnyű korlát vette körül a lak kertjét, s az alacsony tetejű házikó mintha megadta volna magát a természet fenségének, meghúzta magát az elfeledett idő tiszteletre méltó maradványai között. A szárnyas ablakokban virágok, a tavasz gyermekei díszítették a kertet; a szerénység közepette elegancia, amely az odabenn lakó kifinomult ízléséről tanúskodott. Dobogó szívvel léptem a körülkerített részre, s amint a bejáratnál álltam, meghallottam Perdita hangját, amely dallamos volt, mint mindig, s biztosított jólléte felől, mielőtt megpillantottam volna őt.

Egy pillanat még, és megjelent; az ifjú nőiesség üde virágában állt előttem, más volt, mégis ugyanaz a hegyvidéki lányka, akit otthagytam. A szeme nem lehetett mélyebb, mint gyermekkorában, az arca sem kifejezőbb, ám tekintete változott és fejlődött, intelligencia ült a homlokán, amikor mosolygott, arcát a leglágyabb érzékenység ékesítette, és mély, modulált hangját mintha áthangolta volna a szeretet. Személyének a lehető legnőiesebbekké váltak az arányai; nem volt magas, ám a hegyvidéki élet szabadságot adott mozdulatainak, úgy, hogy könnyű léptei alig ütöttek zajt, amint elém jött az előszobán át. Amikor elváltunk, féktelen melegséggel szorítottam a keblemhez; találkoztunk újra, és egymásra tekintve új érzéseink ébredtek; elmúlt a gyermekkor, s mindketten felnőtt színészek voltunk ezen a folytonosan változó színpadon. Csak egy pillanatnyi szünet állt be; a féken tartott asszociációk és természetes érzelem áradata ismét áradva tört fel szívünkben, és gyengédséggel telve, szélsebesen szaladtunk egymás ölelő karjába.

Miután megtörtént a szenvedélyes érzelemkitörés, lecsillapodott gondolatokkal ültünk együtt, a múltról és a jelenről beszélgettünk. Céloztam leveleinek hidegségére, ám az együtt töltött néhány perc magyarázatot adott ennek okára. Új érzések támadtak Perditában, amelyeket nem volt képes kifejezni valakinek, akit csak gyermekkorában ismert; de újra láttuk egymást, és bensőségességünk úgy újult meg, mintha soha semmi nem fogta volna vissza. Részleteztem külföldi tartózkodásom eseményeit, aztán faggattam az itthon történt változásokról, Adrian távollétének okairól, a maga zárkózott életéről.

A húgom szemébe szökő könnyek – amikor megemlítettem barátunk nevét – és arcának pírja szavatolni látszottak annak igaz voltát, amiről beszámolt nekem. Ám tartalmuk rettenetesebb volt, semhogy azon nyomban hitelt adjak gyanúmnak. Valóban anarchia lett volna Adrian gondolatainak magasztos mindenségében, téboly szórta volna szét a jól összeválogatott légiókat, s nem lett volna többé ura önnön lelkének? Szeretett barát, ez a komisz világ nem illő környezet gyengéd szellemednek; átadtad irányítását a hamis emberiességnek, amely még a tél beállta előtt megfosztotta azt leveleitől, és reszkető életét csupaszon tette ki a legvadabb szelek durva tombolásának. Az a gyengéd szem, a „léleknek az a csatornája” elveszítette volna értelmét, vagy haragos tekintete csak tévútjainak iszonytató történetéről árulkodik? Az a hang immár nem „a legremekebb zenét beszéli”? [xx] Irtóztató, igazán irtóztató! Eltakarom szemem ennek a változásnak az iszonyata elől, és feltörő könnyeim tanúsítják részvétemet az elképzelhetetlen romlás miatt.

Kérésemnek engedve, Perdita beszámolt a mélabús körülményekről, amelyek ehhez az eseményhez vezettek.

Adrian nyílt és gyanútlan elméjét – melynek megadatott minden természetes kellem, birtokában volt az intellektus transzcendens erőinek, hiba árnyéka sem vetült rá (hacsak a félelmet nem ismerően önálló gondolkodást annak nem tekintjük) –, akár az oltáron felkínált áldozatot, teljesen az Evadne iránti szerelmének szentelte. A lányra bízta lelkének kincseit, kiválóságra való törekvéseit és az emberiség jobbításáról szőtt terveit. Amikor ráköszöntött a férfikor, elképzelései, amelyeken mit sem változtattak személyes és józan megfontolásból eredő indítékok, új erőre kaptak az Adrianben keletkező új képességektől. Evadne iránti érzelmei egyre mélyebb gyökereket eresztettek, amint napról napra biztosabb lett benne, hogy az általa követett út csupa nehézség, s hogy jutalmát nem embertársai tapsában vagy hálájában kell keresnie, és aligha terveinek sikerében, hanem önnön szívének helyeslésében és Evadne szerelmében, együttérzésében, amelyeknek feladata, hogy megkönnyítsenek minden munkálkodást, és kárpótolják őt minden áldozatért.

Magányban, számos, az emberek által látogatott helyektől távoli vándorúton érlelte Adrian az angol kormányzás reformjának és a nép jobbításának terveit. Minden rendben lett volna, ha eltitkolja érzelmeit addig, míg annak a hatalomnak birtokába jut, amely biztosítja a gyakorlati fejlődést. Csakhogy türelmetlenné tették a hátralévő évek, nyíltszívű és félelmet nem ismerő volt. Nemcsak anyja terveit tagadta meg tömören, de nyilvánosságra hozta azt a szándékát is, hogy befolyását az arisztokrácia hatalmának csökkentésére, a vagyon és az előjogok egyenlőbb elosztására, valamint Angliában a köztársasági kormányzás tökéletes rendjének bevezetésére kívánja használni. Anyja ezeket a terveket eleinte a tapasztalatlanság vad lázálmainak tekintette. Csakhogy a gondolatok oly rendszeresen voltak elrendezve, s Adrian oly jól alátámasztotta érveit, hogy az egykori királyné, bár látszólag még mindig csak hitetlenkedett, félni kezdett a fiától. Vitatkozni próbált vele, s amikor hajthatatlannak találta, megtanulta gyűlölni.

Különös ezt mondanom, de az érzés fertőző volt. Adrian lelkesedése a nem létező jóért, megvetése a tekintély szentsége iránt, hevessége és hetykesége mind ellentétei voltak az élet szokásos menetének; a világias gondolkodásúak félték őt, a fiatalok és tapasztalatlanok nem értették erkölcsi nézeteinek magasztos szigorát, és nem kedvelték, mint tőlük különböző lényt. Evadne csak hidegen vett részt Adrian rendszerében. Úgy gondolta, az ifjú jól tette, hogy kinyilvánította akaratát, ám szerette volna, ha ezt a tömeg számára érthetőbben teszi. Nem volt mártír-lelke, nem hajlott rá, hogy osztozzon egy bukott hazafi szégyenében és vereségében. Tisztában volt Adrian indítékainak tisztaságával, nagylelkű természetével, a hozzá való őszinte és heves ragaszkodásával; s nagyon szerette. Az ifjú a kedvességnek ezt a szellemét a legrajongóbb hálával fogadta, és Evadnét tette meg minden reményei kincseskamrájának.

Ekkor tért vissza Görögországból Lord Raymond. Két ember nem lehetett ellentétesebb, mint ő meg Adrian. Raymond jellemének minden abszurditásával együtt, hangsúlyosan nagyvilági ember volt. Heves szenvedélyei gyakran átvették fölötte az uralmat, és ilyenkor nem mindig tudta viselkedését az önérdek nyilvánvaló vonalához idomítani, de az önigazolás nála mindig kiemelkedő helyet foglalt el. Pusztán úgy tekintett a társadalom szerkezetére, mint egy olyan gépezet alkatrészére, amely fenntartja az élete rajzolatát hordozó hálót. A földgolyó előtte megnyíló országút, az égbolt fölébe boruló kárpit volt számára.

Adrian úgy érezte, egy nagy egész része. Nemcsak az emberiséggel érzett összetartozást, rokona volt az egész természet, a hegyek meg az ég a barátai, a mennyek szelei és a föld sarjai a játszópajtásai, miközben ő, ennek a hatalmas tükörnek csupán gyújtópontja, úgy érezte, léte összevegyül a létezés mindenségével. A lelke együttérzés volt, amelyet a szépség és a kiválóság imádatának szentelt. Adrian és Raymond most kapcsolatba kerültek, és ellenszenv szelleme alakult ki közöttük. Adrian lenézte a politikus szűk látókörű nézeteit, Raymond pedig messzemenően megvetette az emberbarát jóindulatú látomásait.

Raymond eljövetelével alakult ki a vihar, amely egyetlen végzetes csapással elpusztította a kellem kertjeit és a védett ösvényeket, amelyekről Adrian azt hitte, biztosította magának menedékül vereség és szégyen ellen. Görögország szabadítóját, az elegáns katonát, aki mindezek színezetét viselte egész megjelenésében, a hazájával szemben elfogult Evadne a legdrágábbként dédelgette-szerette Raymondot. Új érzelmeitől lebírva nem várt, hogy megvizsgálja őket, vagy uralni hagyja bármi másnak, mint a zsarnokinak, amely egyszerre bitorolni kezdte szívének egész birodalmát. Megadta magát e hatásnak, aminek nagyon is természetes következménye a lágy érzelmekhez nem szokott elme számára az lett, hogy Adrian figyelmességeit ízetlennek találta. Szeszélyes lett, gyengédsége barátságtalansággá és elutasító ridegséggé változott. Amikor látta Adrian arcának vad vagy szánalomra méltó esdeklését, megenyhült, és egy időre visszaidézte korábbi kedvességét. Ám ezek az ingadozások lelke mélyéig megrázták az érzékeny ifjút, nem tekintette immár alattvalójának a világot, mert nem bírta Evadne szerelmét. Érezte minden idegében, hogy mentális univerzumának szörnyű vihara hamarosan rátámad törékeny lényére, amely remegett ennek az eseménynek a bekövetkeztétől.

Perdita, aki akkor Evadnéval élt, látta a kínszenvedést, melyet Adrian kiállt. Úgy szerette őt, mint szívélyes testvért, olyan rokont, aki utat mutat, oltalmaz és okítja őt, ám a szülői tekintély oly gyakori zsarnoksága nélkül. Imádta Adrian erényeit, és megvetéssel vegyes felháborodással szemlélte, amint Evadne sivár bánatot halmoz az ifjú fejére olyasvalakinek a kedvéért, aki a lányt alig vette észre. Magányos csüggedésében Adrian gyakran kereste fel húgomat, és rejtjeles szavakkal számolt be neki nyomorúságáról, miközben állhatatosság és lelki gyötrelem osztoztak elméjének trónján. De ó, jaj, hamarosan győzött az egyik. A düh nem kapott szerepet az érzelmeiben. Kire haragudott volna? Raymondra nem, akinek tudomása sem volt a nyomorúságról, amelyet okozott; Evadnéra sem, érte Adrian lelke véres könnyeket sírt – szegény, félreértett lány, rabszolga volt ő, nem zsarnok, és önnön baján túl Adrian az ő jövendőbeli sorsát is gyászolta. Egyszer Perdita kezébe került Adrian egyik írása; könnyek pettyezték – de hiszen így lett volna ezzel más is.

„Az élet – így kezdődött – nem az, aminek a regényírók leírják; végigmenni egy tánc lépésein, és a különböző mutatványok után elérkezni a befejezéshez, amikor a táncosok leülhetnek és megpihenhetnek. Amíg élet van, van cselekmény és változás is. Megyünk tovább, bár mindegyikünk kötődik ahhoz, aki szülője volt, minden felvonás az előző felvonáshoz. Egyetlen öröm vagy bánat sem hal meg ivadék nélkül, amely örökké születve és szülve szövi életünk láncolatát:

Un dia llama á otro dia

y asi llama, y encadena

llanto á llanto, y pena á pena. [xxi]

Valóban a csalódás az emberi élet őrző istensége; ül a meg nem született idő küszöbén, és elővezeti a sorra következő eseményeket. Egykor szívem könnyű volt keblemben, s a világ minden szépsége valóban gyönyörű, mert önnön lelkem napsugarai világították meg. Ó, miért is fonódik össze szerelem és romlás örökre halandó álmainkban? Így amikor fészket készítünk szívünkben annak a szelídnek látszó vadállatnak, belép vele a társa is, és könyörtelenül elpusztítja azt, ami otthon és menedék kellett volna legyen.”

Adrian egészségét megrendítette nyomorúsága, aztán intellektusa is megadta magát ugyanannak a zsarnoknak. Viselkedése szélsőséges lett, néha tüzes volt, máskor szótlan mélabúba zuhant. Evadne váratlanul elhagyta Londont, hogy Párizsba utazzon; Adrian követte, akkor érte utol, amikor a hajó éppen vitorlát bontani készült; senki nem tudja, mi történt kettejük között, de Perdita azóta nem látta az ifjút: elzártan élt, senki nem tudta hol, olyan emberekkel körülvéve, akiket az anyja választott ki erre a feladatra.